[origo] címlaphírcentrumvásárlás[freemail]videaiWiW

még hírek

Budapesten lép föl Katy Perry
Az egyik legnépszerűbb mai amerikai popénekesnő koncertezik...
Tovább
Sex Pistols-cuccok: parfüm, szappan, kávéscsésze
Nyártól Franciaországban, szeptember...
Tovább

interjú

"Csináljatok a szaunákról zenét!" Diplo a Quartnak
Diplo egyszerre dolgozik Robynnal, Snoop Dogg-gal, készít filmet a favelák zenéjéről,...
Tovább
"Fogalmunk sincs, mi van odahaza." A Yeasayer a Quartnak
Vasárnap a fesztivál egyik legjobb koncertjét adta az A38-WAN2 sátorban a Yeasayer,...
Tovább

még kritikák

Lázadás a gépek ellen - Matthew Dear új albuma
Matthew Dear az elmúlt évtizedben Detroitban élt és a techno új nemzedékének egyik...
Tovább
Amíg még világos van. Újdonságértesítő
Robyn második idei lemeze is megérkezett, és még jobb is, mint az első, pedig azt se...
Tovább
Tank, százharminccal. Pukkelpop fesztivál, harmadik nap
A Pukkelpop fesztivál utolsó napján tudósítónk lelkesedett az Ashért, nem hitte el...
Tovább
A becsapódással egy időben. Pukkelpop fesztivál, második nap
A belga Pukkelpop fesztivál második napján is felléptek manapság sokat...
Tovább
Dudorászás a délutáni napsütésben. Pukkelpop fesztivál, első nap
Huszonöt éves volt idén a belga Pukkelpop fesztivál. Tudósítónk...
Tovább
Meztelen lány a vattacukorban! Újdonságértesítő
Katy Perry nem azért alakított ám ki nagy rajongótábort az első lemezével, hogy a...
Tovább
Pokoli program a sótlan polákoknál. Beszámoló az Off fesztiválról
Továbbra sincs év, hogy a Quart tudósítói kihagynák a Katowice melletti...
Tovább
Acid! A Skinny Puppy klubkoncertje Budapesten
Három évvel legutóbbi budapesti fesztiválfellépése után a Diesel klubban adott koncertet...
Tovább
Önpusztító pocak - metál az utolsó napon
Szőröstökű, érett férfiak zenélnek szőröstökű, érett férfiaknak, vagy azoknak, akik azok...
Tovább
Az elfek országa, a basszus ereje: Yeasayer, Major Lazer
A Sziget zárónapja talán legaktuálisabb két és fél órájának ígérkezett a...
Tovább
Bombasztikus homlokráncolás. A Sziget Nagyszínpad ötödik napja
Vajon vasárnap éppen melyik zenekar koncertjét vágta haza a hangosítás? Kik...
Tovább
Legyen látványos és szórakoztató - Sziget nagyszínpad, negyedik nap
Flashmob után olaszoknak játszó olasz együttes, aztán angoloknak...
Tovább
Buffalóban a hetes buszon. Calvin Harris a Party Arénában
Calvin Harris neve itthon még mindig nem mond sokat, pedig rádióba való dance-pop...
Tovább
Tűsarkú cipős lufik a napraforgók között. Sziget Nagyszínpad, harmadik nap.
Hát hogy milyen volt a péntek a Nagyszínpadon? Volt ugyebár az...
Tovább
A hegyi ember és az istennő visszatértek. Az A38-Wan2 színpad pénteken
A zZz frontembere köpködött és sörösdobozt dobált, a Vive la Fête...
Tovább
Add a Startlaphoz

ajánló

Szeptember 5., 20.00

Jello Biafra és zenekara Budapesten

West Balkán
Szeptember 3-5., 20.00 és 21.00

Sikoly, lihegés, hangrobbanás: Újbuda Jazzfesztivál

A38, MU Színház, Fonó, 1500/1800 HUF, kivéve a Juhász Gábor és Kőszegi Triók, az 1000
Szeptember 13., 21.00

Az Atari Teenage Riot Budapesten

Trafó
Szeptember 18., 23.00

Igazi repülőtér a Dunán: a Black Dog Magyarországon

A38, 1900/2500 HUF
rss
nagy / kritika / hírek / programok

MűPa, szeptember 21.
Gyermeki hittel: a Van Der Graaf Generator Budapesten
A

Negyven évvel első albumának megjelenése, harminchét évvel első feloszlása és öttel legutóbbi (második) újjáalakulása után játszott először Budapesten az angol Van Der Graaf Generator. A valaha öttagú zenekar klasszikus - és 2004-ben újra összejött - felállását négyen alkották, közülük a szaxofonos David "Jaxon" Jackson időközben azonban kiszállt. Így a koncert nagy kérdései közé feliratkozott ez is: mire lesz elég három muzsikus?

h i r d e t é s

Ezt a problémát a VDGG is nagyon komolyan veszi. Erről tanúskodik legutóbbi albumuk címe és ezt árulta el a MűPa színpadának képe is, pedig a koncert még el sem kezdődött. Középen hátul Guy Evans dobfelszerelése, a rendezői jobb oldalon Hugh Banton orgonája, a balon Peter Hammill villanyzongorája, közvetlenül emellett pedig a mikrofonállvány, amibe majd gitározás közben fog énekelni. Középen elöl pedig a nagy semmi.

Ebben az üres térben jött létre a triszektor-teoréma által leírt egyenlő oldalú háromszög: ez a teljesen egyedülálló zene.

A MűPa nem igazán rockra való hely, de ha valami, akkor az ősz (illetve Evans esetében kopasz) VDGG passzol hozzá. Hosszú kompozíciók, furcsa-ideges ritmusváltások, a lélek ősmélyéből felszakadó, deklamáló ének. Ez az a zene, amire nem lehet táncolni. (Miközben mégsem unfunky: az egymást kergető és keresztező zenei rétegek közül gyakran felmerül egy-egy groove, de mindig egyértelmű, hogy a zenekar számára ez is csak eszköz, nem pedig cél, és még véletlenül sem szállnak el bólogatva.) Legendája harmincsok évvel ezelőtt keletkezett, így a VDGG számára adekvát helyszín a kultúrpalota. (Ugyanígy a közel teltháznyi közönség számára is: a túlnyomóan késő-középkorú társaság nyilván állva is élvezte volna a koncertet, de szerintem örültek, hogy ülni lehet.)

A legenda egyszerre indifferens és nagyon is jelenvaló. A műsorban nincsen semmi nosztalgikus, az eljátszott darabok pontosan fele való a legutóbbi két albumról, vagyis a kétezres évekből. Aki viszont csak úgy betévedt a MűPába ezen az estén, mégiscsak elcsodálkozott: Mit keres ekkora tömeg egy ennyire szélsőséges, ennyire kísérletező, ennyire, khm, elvont, ennyire minden ízében furcsa zenekar koncertjén? A hatvanas-hetvenes évek hosszú árnyéka idáig ér: ha most állna neki egy fiatal zenekar, hogy ilyen zenét játsszon, nem hiszem, hogy hetven fizető nézőnél többet össze tudna kaparni Budapesten. De úgy a nyolcvanas évek közepéig Magyarországon kötelező életszakasz volt kezdő zenebuzik számára a - rémes kifejezéssel - progresszív rocknak nevezett áramlatban való elmerülés. A VDGG persze legfeljebb sokadik volt a népszerűségi sorban a Floyd, a Genesis, a Crimson, a Yes, a Tull, az ELP után (mellesleg: mennyire eltérő dolgok ezek igaziból), de aki rákattant, az rajta maradt azóta is.

Ahogy Hammill megígérte, a tavalyi lemez második számával, az Interference Patterns-zel kezdenek, és a bevezető egymással harcoló, zaklatott orgona- és zongora-riffjei, majd a fegyelmezett dühvel bekapcsolódó dob azonnal hozták az este egyik főtémáját: a három, teljesen egyenrangú hangszer viszonyaiból kialakuló izgalmat. Nyilván jó lett volna a fúvós David Jacksont is látni, ha már Pestre jött a VDGG, de a koncert közben ez egyszerűen nem jött elő. Ez most erről a hármasról szólt és így volt egész. Hammill zongorája és torzított gitárjai, Banton orgonája a pedálos basszussal és Evans elsöprő erejű dobolása, az egymásba kapaszkodó fő- és mellékdallamok olyan hangképeket hoznak létre, amiket nem játszik semmilyen más zenekar.

Tíz szám fér a koncertbe (ha jól értettem a végén a gesztusokat, játszottak volna egynél több ráadást is, csak be kellett zárni a MűPát), a keret az új albumok két olyan darabja, ami éppen jöhetne a hetvenes éve közepéről is; ez eleve nagyon szép minta (a ráadás egy vadállati Nutter Alert a 2005-ös Presentről). A főművek közül elhangzik a Lemmings (emlékszünk, az első darab, amit közel húsz év után először eljátszottak együtt), a Sleepwalkers, a Man-Erg. Közben, a hetvenes évek óriás-kompozíciói között, helyükre kerülnek a Trisector album dalszerűbb, kevésbé hektikus, a VDGG viszonyrendszerében már-már balladaként értelmezhető dalai. A progresszív rock (nevezzük most már így) a kamaszok zenéje: azé az életszakaszé, amikor az ember először szembenéz a teremtés alapproblémáival (élet, elmúlás, csillagok), azzal a feldolgozhatatlan ténnyel, hogy minden milyen nagy, miközben a nagyon fontos én milyen kicsi. Hammill huszonéves korában írt VDGG-szövegei ilyesmiről szólnak: a mindenségről, a történelem és a lét hiábavaló és mégis-folytatandó voltáról, térről, időről, anyagról és antianyagról.

Közmondásos, hogy énekesként Peter Hammill olyan vadállatokra hatott meghatározó inspirációként, mint Johnny Rotten és Mark E. Smith. Budapesten is kiderül, hogy miért: a cirka negyven kilósnak látszó, kócos, idős férfi egy egyszemélyes színház, pedig - a Sleepwalkers vidámpark-betétje alatti táncos kört leszámítva - semmit nem csinál, csak énekel. Illetve ordít, suttog, cincog, bölcs-kiábrándultan dalol és lélekbe hatolva énekbeszél. A csodálatos dolog, ami csak itt esett le nekem, a MűPa nézőterén: hogy a régi számok és az újak mennyire ugyanarról szólnak, mennyire máshogy, és mennyire el lehet merülni akár csak ezekben a, na jó, interferencia-mintázatokban is.

"A lét csak egy színpad/állomás, amin keresztülmegyünk" - ezzel a sorral kezdődik az először 1976-ban megjelent Childlike Faith In Childhood's End, s az igazán kamaszos indítás után jön valami hatalmas dolog, ami az egész emberiség egész létéről szól. Hammill nem mosolyog egykori szerző-önmagán (pedig, mint azt a számok közti apró gesztusaiból is láthattuk, egyáltalán nem áll távol tőle az önirónia), és nincs is miért: a zenekar megrázó játéka, az énekes kérdőjel és félelem nélküli előadása hitelesítik a régesrégi darabot. (Eleve is ezért más a vers és a dalszöveg.) És ha ez a 2008-as All That Before, az öregedő és felejtő lírai én világvesztő kiáltása után, illetve a szintén 2008-as Over The Hill névtelen, becsületes kudarcot vallott hőseinek balladája előtt szólal meg - na akkor áll össze egy új kép.

Eleve ritka, hogy egy zenekar negyven év után tudjon még újat mondani (nyilván nem is árt pár évtizedet kihagyni közben). A VDGG meg Budapesten nem egyszerűen újat mondott, hanem valami nagyon komolyat tett a színpad közepére, az egyenlő oldalú háromszögbe.
 
Korábbi cikkeink
Kapcsolodó linkek

Szólj hozzá!

A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.

3 Tóth Ferenc
2010.01.14. 18:15

A MüPa komolyzenei koncerteken pocsék akusztikát nyújt, s az élmény kis túlzással kiábrándító tud lenni (pl. Bartók, Lajtha, Beethoven, Mozart). "Könnyűzenei" koncerten viszont – ahogy ez a Van Der Graaf szóbanforgó budapesti koncertjén is beigazolódott – meglepően jó hangzású (akusztikájú) tud lenni ez az egyébként nem túl "jó hangú" koncertterem.
Egyébként pedig a Kritika (és a hozzászólás is) nagyon tetszik. Egyedül ez a Jckson szaxofonos dolog nem jön be. Kifejezetten örültem, hogy ezúttal nem volt fúvós a VDGG-ban. Mert mindig is az volt a legrosszabb bennük. Azért, mert a faxofon és egyáltalán a fúvós hagszerek általában: nem illenek ehhez a muzsikához. A Floydban is a leggyengébb epizód, amikor a Dark Side-on és a Shine On You-ban megszólal a szaxofon. Hála az éngek a Yes, a Genesis, a Led Zeppelin, a Jethro Tull, az ELP, és a Beatles stb. gyakorlatilag nem használt szaxofont! Ezért is voltak olyan kellemesek.
Egyet értek Róbert kommentjével: "...olyan félelmetesen jól szóltak, billentyűs hangszerekkel olyan betéteket produkáltak, melyek mellett egyszerűen nem hiányzott, hogy Jackson őrült szaxofonja is ott legyen." - És jobb is volt nélküle. Miképpen a legtöbb VDGG szám jobb lett volna a szaxofon nélkül (néha persze maradhatott volna, ha már annyira kellett nekik). - Öreg korukra viszont megjött az eszük.

2 euroboy
2009.01.31. 07:47

Jancsikám, jó ez a krityó, de mikor jön a Hammill/Banton interjú második része?

1 Róbert
2009.01.26. 12:48

Jó a cikk - én az első sorban ültem a koncerten, valami hasonlót írnék én is.
Azonban: a " kamaszok zenéje" megfogalmazást nem egészen értem. Ezek szerint aki, mint a nagy költők jelentős része is, az élet alapvető és egyetemes kérdéseiről, s a "mindenségről, a történelem és a lét hiábavaló és mégis-folytatandó voltáról, térről, időről, anyagról és antianyagról" ír költeményt, az csakis a kamaszoknak szól vagy maga is kamasz? Hát, úgy látszik, sok kamaszunk van nekünk magyaroknak is, pl József Attila, Pilinszky János stb.
A 70-es években egyébként Hammillt nagyon foglalkoztatta a hatalom, a hatalommal való visszaélés, az önzés, az emberi gyarlóság és hatalomvágy okozta végső pusztulás tematikája. Ezügyben érdemes olvasgatni a The Least We Can do Is Wave To Each Other c. lemezről a "White Hammer" (a boszorkányüldözésről) és az "After The Flood" (egy apokaliptikus látomás) c. számok szövegét, s a teljes "H To He Who Am The Only One" és a "Pawn Hearts" c. albumok teljes szövegét.
A koncert kapcsán megjegyezném, hogy Hammill, bár nem tudja már olyan változatosan és magasabb hangokkal ill. falzettel variálva úgy előadni a számokat, mint 37 évvel ezelőtt, de előadási stílusa, hangjának átütő ereje nagyobb energiát lehel a régi számokba is, nagyobbat, mint amennyit az eredeti lemezeken hallhatunk. Persze, aki ismer párat az együttes 70-es évekbeli kalóz koncertfelvételei közül, tudhatja, hogy Hammill akkor is sokkal brutálisabb, vadabb, idegtépőbb módon énekelt színpadon, mint stúdióban. Ez a vadsag, ez az energia most a 60 éves zenészből is előjött. Jackson hiánya: az az igazság, hogy hiába meghatározó jelenség volt az együttesben 1969 vége óta, a másik 3 tag e koncerten olyan elképesztő hangszeres összmunkát nyújtott, hogy nem hiányzott. Kezdjük azon, hogy Banton a maga által összevariált Roland keyboard+Suzuki-HAMMOND orgonaegyüttese +saját maga által épített pedálsor+irdatlan mennyiségű effekt- és torzítópedál olyan félelmetesen szólt, Hammill Rolandjával együtt olyan hangszeres betéteket produkáltak, melyek úgy szóltak, mintha Jackson őrült szaxofonja is ott lenne.
A repertoár: nyugodtan le lehet írni, hogy egységesen szólalt meg a teljes koncert, nem lógtak ki az új számok. A "magnum opusok" közül a Lemmings nem sikerült valami jól egyedül, az éneket Hammill valahogy nem tudta elég összefogodtan visszaadni. Aki ismeri az együttes korabeli koncertjeit, annak nem lehetett meglepetés, hogy egy hosszú improvizációval kezdték ezt az amúgy igen elvetemült számot, amiből a lemezen hallható kezdő riff csak nagyon lassan bontakozódott ki. Igen nagy meglepetés volt azonban, hogy a "Man-erg" tökéletesre sikerült. Csak úgy, mint Hammill a "Chameleon..." szólólemezén hallható, de 1972-ben már a VDGG-vel játszott "Black Room" is. A Trisector számai egyértelműen jobban szóltak koncerten, mint a lemezen - főként Hammill energikussága miatt. Amit Banton a lábpedálsorral csinál tökéletes összhangban a most is rohadtul virtuóz Evans-szal, az maga volt a ritmusorgia, ráadául nemcsak vadak voltak, de borzasztóan pontosak is.
Aki nem ismeri igazán a zenekart, s csak úgy "beesett" a MüPába erre az eseményre, annak tényleg meglepő élmény lehetett. Ez az együttes ugyanis sokmindenben kilóg a cikkben is említett nagy progresszív rock sztárelőadók sorából. Leginkább az elképesztő drámaiság, komorság és az ellentmondást nem tűrő és irgalmatlanul súlyos összhatát az, ami miatt az együttes nem volt annyira népszerű, mint mondjuk a Yes vagy a Jethro Tull. Ráadásul nem egy tpikus show-zenekar, tehát a koncerteken semmi olyan látványelem nem volt soha, melnyek grandiózussága a kevésbé elmélyült publlkumot is vonzotta volna. Ennek ellenére érdekes módon, 1970-es évek elején Olaszországban a legkedveltebb együttes volt, a valóban nagyon nehéz "Pawn Hearts" pedig első volt a lemezlistákon. Hatásukra többszáz olasz "progresszív" rockbanda kezdett hasonló zenét írni - több-kevesebb sikerrel. A lényeg azonban, hogy hiába vonzottak csak kisebb tömegeket, nemcsak a zseniális muzsikájuk de zenei utóhatásuk és jelentőségük miatt is tökéletesen beleférnek a top angol rockegyüttesek sorába.

legfrissebb kommentek

AZ [ORIGO] LEGOLVASOTTABB CIKKEI
AZ [ORIGO] AJÁNLATA

Olvasnivaló

A plakáttal csak hazudni lehet Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Forrás: [origo] Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot "Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Forrás: [origo] Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.

ajánlott albumok

The Budos Band
III
   
Daptone, 2010