Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Negyven évvel első albumának megjelenése, harminchét évvel első feloszlása és öttel legutóbbi (második) újjáalakulása után játszott először Budapesten az angol Van Der Graaf Generator. A valaha öttagú zenekar klasszikus - és 2004-ben újra összejött - felállását négyen alkották, közülük a szaxofonos David "Jaxon" Jackson időközben azonban kiszállt. Így a koncert nagy kérdései közé feliratkozott ez is: mire lesz elég három muzsikus?

Ezt a problémát a VDGG is nagyon komolyan veszi. Erről tanúskodik legutóbbi albumuk címe és ezt árulta el a MűPa színpadának képe is, pedig a koncert még el sem kezdődött. Középen hátul Guy Evans dobfelszerelése, a rendezői jobb oldalon Hugh Banton orgonája, a balon Peter Hammill villanyzongorája, közvetlenül emellett pedig a mikrofonállvány, amibe majd gitározás közben fog énekelni. Középen elöl pedig a nagy semmi.
Ebben az üres térben jött létre a triszektor-teoréma által leírt egyenlő oldalú háromszög: ez a teljesen egyedülálló zene.
A MűPa nem igazán rockra való hely, de ha valami, akkor az ősz (illetve Evans esetében kopasz) VDGG passzol hozzá. Hosszú kompozíciók, furcsa-ideges ritmusváltások, a lélek ősmélyéből felszakadó, deklamáló ének. Ez az a zene, amire nem lehet táncolni. (Miközben mégsem unfunky: az egymást kergető és keresztező zenei rétegek közül gyakran felmerül egy-egy groove, de mindig egyértelmű, hogy a zenekar számára ez is csak eszköz, nem pedig cél, és még véletlenül sem szállnak el bólogatva.) Legendája harmincsok évvel ezelőtt keletkezett, így a VDGG számára adekvát helyszín a kultúrpalota. (Ugyanígy a közel teltháznyi közönség számára is: a túlnyomóan késő-középkorú társaság nyilván állva is élvezte volna a koncertet, de szerintem örültek, hogy ülni lehet.)
A legenda egyszerre indifferens és nagyon is jelenvaló. A műsorban nincsen semmi nosztalgikus, az eljátszott darabok pontosan fele való a legutóbbi két albumról, vagyis a kétezres évekből. Aki viszont csak úgy betévedt a MűPába ezen az estén, mégiscsak elcsodálkozott: Mit keres ekkora tömeg egy ennyire szélsőséges, ennyire kísérletező, ennyire, khm, elvont, ennyire minden ízében furcsa zenekar koncertjén? A hatvanas-hetvenes évek hosszú árnyéka idáig ér: ha most állna neki egy fiatal zenekar, hogy ilyen zenét játsszon, nem hiszem, hogy hetven fizető nézőnél többet össze tudna kaparni Budapesten. De úgy a nyolcvanas évek közepéig Magyarországon kötelező életszakasz volt kezdő zenebuzik számára a - rémes kifejezéssel - progresszív rocknak nevezett áramlatban való elmerülés. A VDGG persze legfeljebb sokadik volt a népszerűségi sorban a Floyd, a Genesis, a Crimson, a Yes, a Tull, az ELP után (mellesleg: mennyire eltérő dolgok ezek igaziból), de aki rákattant, az rajta maradt azóta is.
Ahogy Hammill megígérte, a tavalyi lemez második számával, az Interference Patterns-zel kezdenek, és a bevezető egymással harcoló, zaklatott orgona- és zongora-riffjei, majd a fegyelmezett dühvel bekapcsolódó dob azonnal hozták az este egyik főtémáját: a három, teljesen egyenrangú hangszer viszonyaiból kialakuló izgalmat. Nyilván jó lett volna a fúvós David Jacksont is látni, ha már Pestre jött a VDGG, de a koncert közben ez egyszerűen nem jött elő. Ez most erről a hármasról szólt és így volt egész. Hammill zongorája és torzított gitárjai, Banton orgonája a pedálos basszussal és Evans elsöprő erejű dobolása, az egymásba kapaszkodó fő- és mellékdallamok olyan hangképeket hoznak létre, amiket nem játszik semmilyen más zenekar.
Tíz szám fér a koncertbe (ha jól értettem a végén a gesztusokat, játszottak volna egynél több ráadást is, csak be kellett zárni a MűPát), a keret az új albumok két olyan darabja, ami éppen jöhetne a hetvenes éve közepéről is; ez eleve nagyon szép minta (a ráadás egy vadállati Nutter Alert a 2005-ös Presentről). A főművek közül elhangzik a Lemmings (emlékszünk, az első darab, amit közel húsz év után először eljátszottak együtt), a Sleepwalkers, a Man-Erg. Közben, a hetvenes évek óriás-kompozíciói között, helyükre kerülnek a Trisector album dalszerűbb, kevésbé hektikus, a VDGG viszonyrendszerében már-már balladaként értelmezhető dalai. A progresszív rock (nevezzük most már így) a kamaszok zenéje: azé az életszakaszé, amikor az ember először szembenéz a teremtés alapproblémáival (élet, elmúlás, csillagok), azzal a feldolgozhatatlan ténnyel, hogy minden milyen nagy, miközben a nagyon fontos én milyen kicsi. Hammill huszonéves korában írt VDGG-szövegei ilyesmiről szólnak: a mindenségről, a történelem és a lét hiábavaló és mégis-folytatandó voltáról, térről, időről, anyagról és antianyagról.
Közmondásos, hogy énekesként Peter Hammill olyan vadállatokra hatott meghatározó inspirációként, mint Johnny Rotten és Mark E. Smith. Budapesten is kiderül, hogy miért: a cirka negyven kilósnak látszó, kócos, idős férfi egy egyszemélyes színház, pedig - a Sleepwalkers vidámpark-betétje alatti táncos kört leszámítva - semmit nem csinál, csak énekel. Illetve ordít, suttog, cincog, bölcs-kiábrándultan dalol és lélekbe hatolva énekbeszél. A csodálatos dolog, ami csak itt esett le nekem, a MűPa nézőterén: hogy a régi számok és az újak mennyire ugyanarról szólnak, mennyire máshogy, és mennyire el lehet merülni akár csak ezekben a, na jó, interferencia-mintázatokban is.
"A lét csak egy színpad/állomás, amin keresztülmegyünk" - ezzel a sorral kezdődik az először 1976-ban megjelent Childlike Faith In Childhood's End, s az igazán kamaszos indítás után jön valami hatalmas dolog, ami az egész emberiség egész létéről szól. Hammill nem mosolyog egykori szerző-önmagán (pedig, mint azt a számok közti apró gesztusaiból is láthattuk, egyáltalán nem áll távol tőle az önirónia), és nincs is miért: a zenekar megrázó játéka, az énekes kérdőjel és félelem nélküli előadása hitelesítik a régesrégi darabot. (Eleve is ezért más a vers és a dalszöveg.) És ha ez a 2008-as All That Before, az öregedő és felejtő lírai én világvesztő kiáltása után, illetve a szintén 2008-as Over The Hill névtelen, becsületes kudarcot vallott hőseinek balladája előtt szólal meg - na akkor áll össze egy új kép.
Eleve ritka, hogy egy zenekar negyven év után tudjon még újat mondani (nyilván nem is árt pár évtizedet kihagyni közben). A VDGG meg Budapesten nem egyszerűen újat mondott, hanem valami nagyon komolyat tett a színpad közepére, az egyenlő oldalú háromszögbe.| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.