MűPa, szeptember 21.
Gyermeki hittel: a Van Der Graaf Generator Budapesten
A

Gitár János [2009. január 24. 10:00]

Negyven évvel első albumának megjelenése, harminchét évvel első feloszlása és öttel legutóbbi (második) újjáalakulása után játszott először Budapesten az angol Van Der Graaf Generator. A valaha öttagú zenekar klasszikus - és 2004-ben újra összejött - felállását négyen alkották, közülük a szaxofonos David "Jaxon" Jackson időközben azonban kiszállt. Így a koncert nagy kérdései közé feliratkozott ez is: mire lesz elég három muzsikus?

Ezt a problémát a VDGG is nagyon komolyan veszi. Erről tanúskodik legutóbbi albumuk címe és ezt árulta el a MűPa színpadának képe is, pedig a koncert még el sem kezdődött. Középen hátul Guy Evans dobfelszerelése, a rendezői jobb oldalon Hugh Banton orgonája, a balon Peter Hammill villanyzongorája, közvetlenül emellett pedig a mikrofonállvány, amibe majd gitározás közben fog énekelni. Középen elöl pedig a nagy semmi.

Ebben az üres térben jött létre a triszektor-teoréma által leírt egyenlő oldalú háromszög: ez a teljesen egyedülálló zene.

A MűPa nem igazán rockra való hely, de ha valami, akkor az ősz (illetve Evans esetében kopasz) VDGG passzol hozzá. Hosszú kompozíciók, furcsa-ideges ritmusváltások, a lélek ősmélyéből felszakadó, deklamáló ének. Ez az a zene, amire nem lehet táncolni. (Miközben mégsem unfunky: az egymást kergető és keresztező zenei rétegek közül gyakran felmerül egy-egy groove, de mindig egyértelmű, hogy a zenekar számára ez is csak eszköz, nem pedig cél, és még véletlenül sem szállnak el bólogatva.) Legendája harmincsok évvel ezelőtt keletkezett, így a VDGG számára adekvát helyszín a kultúrpalota. (Ugyanígy a közel teltháznyi közönség számára is: a túlnyomóan késő-középkorú társaság nyilván állva is élvezte volna a koncertet, de szerintem örültek, hogy ülni lehet.)

A legenda egyszerre indifferens és nagyon is jelenvaló. A műsorban nincsen semmi nosztalgikus, az eljátszott darabok pontosan fele való a legutóbbi két albumról, vagyis a kétezres évekből. Aki viszont csak úgy betévedt a MűPába ezen az estén, mégiscsak elcsodálkozott: Mit keres ekkora tömeg egy ennyire szélsőséges, ennyire kísérletező, ennyire, khm, elvont, ennyire minden ízében furcsa zenekar koncertjén? A hatvanas-hetvenes évek hosszú árnyéka idáig ér: ha most állna neki egy fiatal zenekar, hogy ilyen zenét játsszon, nem hiszem, hogy hetven fizető nézőnél többet össze tudna kaparni Budapesten. De úgy a nyolcvanas évek közepéig Magyarországon kötelező életszakasz volt kezdő zenebuzik számára a - rémes kifejezéssel - progresszív rocknak nevezett áramlatban való elmerülés. A VDGG persze legfeljebb sokadik volt a népszerűségi sorban a Floyd, a Genesis, a Crimson, a Yes, a Tull, az ELP után (mellesleg: mennyire eltérő dolgok ezek igaziból), de aki rákattant, az rajta maradt azóta is.

Ahogy Hammill megígérte, a tavalyi lemez második számával, az Interference Patterns-zel kezdenek, és a bevezető egymással harcoló, zaklatott orgona- és zongora-riffjei, majd a fegyelmezett dühvel bekapcsolódó dob azonnal hozták az este egyik főtémáját: a három, teljesen egyenrangú hangszer viszonyaiból kialakuló izgalmat. Nyilván jó lett volna a fúvós David Jacksont is látni, ha már Pestre jött a VDGG, de a koncert közben ez egyszerűen nem jött elő. Ez most erről a hármasról szólt és így volt egész. Hammill zongorája és torzított gitárjai, Banton orgonája a pedálos basszussal és Evans elsöprő erejű dobolása, az egymásba kapaszkodó fő- és mellékdallamok olyan hangképeket hoznak létre, amiket nem játszik semmilyen más zenekar.

Tíz szám fér a koncertbe (ha jól értettem a végén a gesztusokat, játszottak volna egynél több ráadást is, csak be kellett zárni a MűPát), a keret az új albumok két olyan darabja, ami éppen jöhetne a hetvenes éve közepéről is; ez eleve nagyon szép minta (a ráadás egy vadállati Nutter Alert a 2005-ös Presentről). A főművek közül elhangzik a Lemmings (emlékszünk, az első darab, amit közel húsz év után először eljátszottak együtt), a Sleepwalkers, a Man-Erg. Közben, a hetvenes évek óriás-kompozíciói között, helyükre kerülnek a Trisector album dalszerűbb, kevésbé hektikus, a VDGG viszonyrendszerében már-már balladaként értelmezhető dalai. A progresszív rock (nevezzük most már így) a kamaszok zenéje: azé az életszakaszé, amikor az ember először szembenéz a teremtés alapproblémáival (élet, elmúlás, csillagok), azzal a feldolgozhatatlan ténnyel, hogy minden milyen nagy, miközben a nagyon fontos én milyen kicsi. Hammill huszonéves korában írt VDGG-szövegei ilyesmiről szólnak: a mindenségről, a történelem és a lét hiábavaló és mégis-folytatandó voltáról, térről, időről, anyagról és antianyagról.

Közmondásos, hogy énekesként Peter Hammill olyan vadállatokra hatott meghatározó inspirációként, mint Johnny Rotten és Mark E. Smith. Budapesten is kiderül, hogy miért: a cirka negyven kilósnak látszó, kócos, idős férfi egy egyszemélyes színház, pedig - a Sleepwalkers vidámpark-betétje alatti táncos kört leszámítva - semmit nem csinál, csak énekel. Illetve ordít, suttog, cincog, bölcs-kiábrándultan dalol és lélekbe hatolva énekbeszél. A csodálatos dolog, ami csak itt esett le nekem, a MűPa nézőterén: hogy a régi számok és az újak mennyire ugyanarról szólnak, mennyire máshogy, és mennyire el lehet merülni akár csak ezekben a, na jó, interferencia-mintázatokban is.

"A lét csak egy színpad/állomás, amin keresztülmegyünk" - ezzel a sorral kezdődik az először 1976-ban megjelent Childlike Faith In Childhood's End, s az igazán kamaszos indítás után jön valami hatalmas dolog, ami az egész emberiség egész létéről szól. Hammill nem mosolyog egykori szerző-önmagán (pedig, mint azt a számok közti apró gesztusaiból is láthattuk, egyáltalán nem áll távol tőle az önirónia), és nincs is miért: a zenekar megrázó játéka, az énekes kérdőjel és félelem nélküli előadása hitelesítik a régesrégi darabot. (Eleve is ezért más a vers és a dalszöveg.) És ha ez a 2008-as All That Before, az öregedő és felejtő lírai én világvesztő kiáltása után, illetve a szintén 2008-as Over The Hill névtelen, becsületes kudarcot vallott hőseinek balladája előtt szólal meg - na akkor áll össze egy új kép.

Korábbi cikkeink	"Gyakran a hibákra várunk" - Hugh és Peter Van Der Graaf a Quartnak Az angol különc: Robert Wyatt, Van Der Graaf Generator
Kapcsolodó linkek	Peter Hammill hivatalos