Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Kritikusunk röviden méltatja az énekesnő hangját, hogy aztán rátérjen a zenére és a zenekarra, melyekkel kapcsolatban súlyos megállapításokat tesz a számok szerkezetétől a hangzás- és színpadképig mindenre kitérve. A nemzettel kapcsolatos felelősséget is emlegeti.

Ez a kritika nem Miczura Mónikáról szól, hanem a zenekarról, amiben énekel: a Mitsouráról. Az énekesnő hangja, ez nyilvánvaló és tagadhatatlan, iszonyatosan erős. Nem csak úgy szimplán "jó" vagy "nagyon jó", hanem olyan hang, amiben nagyon sok minden benne van - vagy nagyon sok minden beleképzelhető (de az nagyjából mindegy is, hogy melyik). Olyan hang, amivel gyakorlatilag bármit el lehet adni, ami majdnem mindent képes lenyomni a közönség torkán. Főleg egy olyan országban, ahol egyesek előre megfontolt szándékkal, anyagi érdektől vezérelve elhitették az alkalmi zenehallgatókkal, hogy egy "jó hangú" énekes garancia az "értékes"/"igényes" produkcióra, még akkor is, ha pusztán évtizedes rutinra támaszkodó, minden konkrét ötlet nélkül felskiccelt pszeudo-igényes kíséretet raknak mögé. (Nevek a szerkesztőségben.)
Szóval iszonyatos felelősséggel bír az a zenekar, amelyik egy ilyen énekesnő mögé zenét pakol (mert kétség nem fér hozzá: a hangért rajongó közönség mögötte hallja az összes többit). Ha szépet-jót rak mögé, észrevétlenül neveli a nemzetét a szép és a jó szeretetére és megbecsülésére - ha rosszat és vackot, akkor a popzeneileg amúgy sem túl jól álló közönséggel szemben hatalmas felelőtlenségről tesz tanúbizonyságot. Ennek megfelelően a kritikus nemzettel szembeni felelőssége abban áll, hogy kíméletlenül rámutasson arra, ha rossz és vacak a körítés, és így tegye meg azt, ami tőle telik annak érdekében, hogy a haza sorsa jobbra forduljon.
Márpedig a Mitsoura zenekar pont az a kategória, hogy nagyon rossz, de pont nem annyira rossz, hogy az feltűnő legyen. Nem elég rossz ahhoz, hogy a hangtól elvarázsolt közönség azt mondja: "nagyon egyedi a Mitsou hangja, de én ezt akkor se hallgatom meg." Milyen is ez a zenekar? Először is álljon itt betű szerint idézve az önmeghatározásuk, melyet az internet korlátlan lehetőségeit kihasználva terjesztenek magukról: "egyfajta progresszív elektro-akusztikus worldmusic, melyben soha nem hallott módon fonódnak össze az autentikus népzenei elemek, a jazz, a kortárs illetve a progresszív kísérleti elektronikus zene, a jelenkor és hagyományos tánc illetve könnyűzenével."
Ha elméleti síkon nézzük, akkor szinte lehetetlen végérvényesen és tisztán elkülöníteni, mi tradicionális és mi közhelyes. Ugyanakkor bizonyos konkrét esetekben ez tökéletes bizonyossággal megmondható. Például akkor, amikor egy zenekar azt hiszi magáról, hogy Soha Nem Hallott Módon Fonódnak Össze, Porgresszív és Kísérleti, ám eközben minden egyes hang, megoldás ismerős annak, aki legalább két darab "etno-elektro-jazz-world music" izét hallott bármikor az elmúlt tizenöt vagy akárhány évben. Az a fajta ismerősség ez, amikor már azt sem tudja megmondani az ember, hogy konkrétan hol hallott ilyet, mert akárhol hallhatta, valamely nem túl jó vagy kifejezetten rossz lemezen. Ugyanez jellemzi persze a tradicionális zenét (márminthogy nem lehet megmondani, pontosan honnan jönnek egyes megoldások), csak éppen itt azt hiszik magukról a talán saját magukat is megtévesztő zenészek, hogy ők valami rendkívül eredetit csinálnak.
Ez egy. Aztán a második: még ezen belül sincs rendesen megcsinálva a zene. Az volt az érzésem végig, hogy addig van kitalálva az egész, hogy mondjuk "itt legyen egy ilyen sejtelmes elektronikus indítás", "itt meg egy ilyen felelgetős szóló a klarinét meg a cimbalom között", "aztán egy meglepő váltás". De nincsen kitalálva, hogy ezek pontosan hogyan is legyenek. Éppen azt a munkát spórolták meg, amitől ezek sémák élővé, ún. zenévé lehetnének, így aztán csak a közhelyek maradnak tartalomként, minden megmarad jelzésértékűnek. Mert anélkül, hogy ki lenne dolgozva, egy "sejtelmes szintiszőnyeg" éppen sejtelmes nem lesz, egy "húzós dobalapból" pedig pont a húzás fog hiányozni. (A teljes körű objektivitás érdekében figyeltem a közönséget: a legtáncosabbnak szánt ritmusok közben is visszafogott bólintgatást és lábrázogatást láttam, azt is csak a jelenlévők kisebbségénél, bár a szerzői szándék nyilván sokkal többet célzott volna.)
Azt is elmulasztották kitalálni, hogyan is szóljon együtt az elektronika, a tabla, a különféle fúvósok. Egységes hangzás helyett egymás mellé helyezett hangszerek, együttjáték helyett egyszerre játszó zenészek (leszámítva persze a zenetörténet egyik legnagyobb közhelyét, a "felelgetős szólót", amit szerintem giccsadóval kéne sújtani). Nem véletlen, hogy vacakul is szól (nem abban az értelemben, hogy torz lenne, hanem hogy szétesik a hangzás, ráadásul a cimbalom gyakran alig vagy egyáltalán nem hallatszik); nem véletlen, hogy több hiba, elrontott belépés is van.
Személyekre lebontva a teljesítményt, pontosabban annak hiányát, azt látjuk, hogy a tablát meg a cimbalmot nagyon elrontani nem lehet, ezeknek viszonylag kötött nemcsak a hangzásuk, hanem az is, hogy mit lehet velük csinálni. Monori András mindenféle fúvósokon előadott szólói már jóval határozottabban megróhatók az invenció hiánya miatt. Azonban a legnagyobb felelősség Moldvai Márk (ex-Neo) elektronikus varázslót terheli. Nyilván sok munkaórát töltött azzal, hogy kidolgozza a hangokat, amik kijöttek a gépekből, de fölöslegesen, mert tök olyanok lettek, mint az egyszerűbb zenei szoftverek demói. Olykor rosszabbak is: nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű dubos alapot el lehet rontani, de Moldvai bebizonyítja, hogy a basszus elkenésével ezt a nagyon jellegzetes zenei idiómát is tökéletesen jellegtelenné lehet varázsolni.
Végezetül: a színpadi produkció sincs kitalálva. Mert az nem elég, hogy van nagy-nagy vetítés, meg négyen ugye ott ülnek a hangszerük mögött: a szegény énekesnő nem tudja, hogy mit csináljon akkor, amikor éppen nem énekel. Nem arról van szó, hogy erotikus táncot vagy mittudoménmit kell lejtenie, hanem arról, hogy egyáltalán csináljon valamit, és ne csak úgy álljon, vagy eloldalogjon, amikor hosszabb hangszeres részek jönnek.
A koncerten messze a legnagyobb tapsot Mitsou rövid szólószáma aratta.
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.